Bejárat > FreeStyle, Policy & Society > Ahhoz pedig, hogy az Urat szeressük, egymást kell tudni szeretnünk…

Ahhoz pedig, hogy az Urat szeressük, egymást kell tudni szeretnünk…

Most talán egy kicsit komolyabb hangvételű gondolatok következnek.
Technikailag és minőségileg nem igazán találok kivetni valót a sítúrán, ezért ilyen szempontból nem igazán foglalkoznék a sítúrával.
Értékelném viszont azt, hogy mit adott lelkileg a sítúra. Próbálok válaszolni arra, hogy mitől volt jó.
Van egy közösség, amelynek tagjai, többé – kevésbé igyekeznek összetartani, együtt lenni. Örülni egymásnak. Nekem ebből a közösségből vannak a legjobb barátaim, és erre büszke is vagyok. A sítúra elején aggódtam, mert pár olyan ember nem jött el, akik meghatározói (kulcsfigurái) voltak eddig a sítúráknak. Gondolok itt József atyára, akit aztán Sranko László atya tökéletesen helyetessített.  A “kamara” misék prédikációinak nagyon mély tartalmuk volt. Hiányzott “Hegedűs” Pista és “Fotós” Iván (e1), és még sorolhatnám. De fő a változatosság.
Egy sítúrát, egy nagy közösségi akciót, a visszhangokból lehet felismerni. Holnap lesz 1 hónapja, hogy elkezdődött a sítúra, az élmények halványulnak, de az érzések, amiket akkor éreztünk, és közvetlen utána, örökre megmaradnak. Milyen érzés ez nálam?
Hogy őszinte legyek, mikor hazaértem, nem találtam a helyem, és hát, erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdek el bőgni, mint egy kisgyerek. Megrázó élmény volt, de hogy őszinte legyek egyes emberek váltották ki bennem, ezt az érzést. Gondolok itt azokra a családokra, akik velünk voltak. Kicsik és nagyok, jó látni, hogy még léteznek normális családok.
Igen, olyan dolgokat, látni és megtapasztalni csak olyan közösségben lehet, ahol (a nézeteltérések ellenére is) a szeretetre épülnek a kapcsolatok.
A 2007-es zubereci sítáborról ezt írtam:
“Lelkiekben fejlődni ajándék, de ezt értékelni tudni és továbbadni, kegyelem…” Ez a mostani sítúrára kétszeresen is érvényes.
Mikor a vasárnapi  mise utáni kávézáson, páran újra találkoztunk, nekem minden bajom elmúlt. Ahhoz, hogy visszaálljon a lelki egyensúlyom  szükség volt az újra találkozásra.
Ili-nek azzal jöttek a Vicián gyerekek nagy szülei, hogy mi mit csináltunk a gyerekekkel, mert olyan búval béleltek, és szomorúak voltak (még el is sírták magukat???), hogy nem tudták mi történt. Erre kiderült, hogy hiányoztunk, mégpedig mindenki egymásnak kölcsönösen….
Itt is szeretném mindenkinek megköszönni a segítségét. A közösségnek a támogatást (lelki és anyagi) és a bizalmat. Külön megköszönném Sranko László atyának hogy eljött közénk, és lelki vezetőnk volt a sítúra alatt. Köszönöm Árvai Ilinek, és Demjanics Marisnak az esti programok szervezését. Az ő munkájuk nélkül nem lettek volna ilyen színesek az esték. Végezetül, köszönöm mindenkinek, hogy egy ilyen jól sikerült az idei sítúra, mert hiába jó a szervezés, ha a részvevők nem igazán működnek együtt.
Hmm…. Igen, nem a szavak, hanem ezek a jelzések jelentik azt, hogy jó volt, és amit csináltunk, jól csináltuk, és igen, folytatni kell, mert van miért, és kiért.
Befejezésként József atya gondolataival zárnám le az összefoglalót, amelyet a 2007-es zubereci sítúráról mondott.
“Nyilván nagyobb erőfeszítést követel feljutni a hegyre, mint lesiklani. Ám, ha felértünk a hegynek a tetejére, megdobban a szívünk a káprázatos látványtól…. A lelki élet is egy sípálya, ahol az Úr a felvonó. Az ő kezébe kell kapaszkodnunk hibáinkkal, rossz szokásainkkal való napi küzdelmeinkben, hogy mind jobban megközelítsük, a hamisítatlan értékek szerinti élet csúcsát. S ha elértük, semmivel sem pótolható, csodálatos élményben lesz részünk, amit a Biblia eképpen fogalmaz meg: “Szem nem látta, fül nem hallotta, amit az Úr azoknak készített, akik őt szeretik…”

Viszlát 2010-ben.

Csoportkép

Csoportkép

  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések